Régi idők tőzsdéje

2010, Október 29 - 08:20

Egészen véletlenül találtam ezt a nagyon érdekes forrást (Nyugat, 1912):

http://hu.wikisource.org/wiki/A_bankokr%C3%A1cia

 

Csak rövidebb kiemelések tőlem, érdekes, hogy 100 év alatt csak a szereplők neve változott, de más nem:

Ez volt pl. a Felső-magyarországi Bányatársulat esete. Az üzlet fényesen ment és busás osztalékot lehetett fizetni. De a farkasnak nem tetszett az alku. Erősen leszállították hát az osztalékot, Természetesen a hatalmas embernek erre mindig van egy kitűnő argumentuma. Kevesebb osztalékot fizetnek azon a címen, mert a bányavállalattal járó kockázat azt kívánja, hogy az igazgatóság minél több tartalékot halmozzon fel. Szóval a részvényeseket alaposan kiéheztették. Legnagyobb részük bizonyos idő múlva megunta a nagy kamat- és kurzusveszteséget, nem bírta hosszú ideig a kiböjtölést s a mesterségesen elértéktelenített részvények potom áron az igazgatóság kezébe kerültek. Most nincs többé akadálya, hogy az igazgatók önmaguknak busás osztalékkal, sőt, úgy hallatszik, bizonyos mérvű tőke visszafizetéssel kedveskedjenek

illetve:

Volt itt Budapesten egy nagyon hatalmas társaság. Alaptőkéje és kötvényállománya 70 milliónál többet tett ki. A társaság élén egy nagyon zseniális ember, Jellinek Henrik állott, ki nagyobb ambíciót e világon nem ismert, mint vállalatát minél magasabbra emelni és kiterjeszteni.

A társaság legdúsabb jövedelemforrásai voltak azok a szerződések, melyeket a vezérigazgató szeretett székesfővárosunkkal kötött. Ezek mintaképei voltak a leoninusi s a közérdekre hátrányos szerződéseknek. Némelykor azzal a fortéllyal éltek, hogy borzasztó szigorú kikötésekben állapodtak meg és rengeteg bírságokkal fenyegetődztek. A zseniális vezérigazgatónak volt gondja rá, hogy ezek a vállalatára nézve ártalmas stipulációk sohase foganatosíttassanak. A részvényesek áldhatták a sorsot, amely nekik ilyen fanatikus, semmitől vissza nem riadó vezérigazgatót adott. Természetes, ilyen gazdálkodás csak tetemes rendelkezési alap segítségével folytatható. A vezérigazgató ez alap fölött korlátlanul rendelkezett s az eredmény mutatta, hogy az el nem számolt pénzeket jó helyre fordította.

E gazdálkodásnak, amely hatalmasan elősegítette a vállalat prosperálását, azonban mégis bizonyos hátrányai is voltak. A vezérigazgató, ki ily nagy dolgokat művelt s akit a csupa néma statisztákból álló igazgatóság semmiben sem feszélyezett, e rendszer hatása alatt még sokkal nagyobb mértékben korlátlan úrnak tekintette magát, mint a többi részvénytársaság igazgatói. Nem szerette, hogy titkos műveleteibe belepillantanak, nem szerette, hogy cselekedeteit számon kérjék s különösen nem szerette a társaság növekedő jövedelmeit a részvényeseknek kijáró osztalék formájában elprédálni. Az ok, amiért ő az osztalékot oly szűkmarkúan állapította meg, átkozott rossz volt. De a közgyűlésen mindig az ő akarata győzött.

A vezérigazgató óriási tartalékot halmozott fel, ezenkívül vett telkeket, épített bérházakat, a »Közúti« nagy financiális hatalom lett, mellékesen, mint viccesen mondták, a fővárosi közlekedéssel is foglalkozott s még utasokat is szállított.

A részvényesek titokban morogtak. De ez az elégedetlenség sem a közgyűlésen, sem a sajtóban, sem a fővárosi bizottságban évek hosszú során át nem tudott megfelelően kifejezésre jutni.

Egy szép napon egy vakmerő részvényes, ki kerek 200 részvényt tett le, hallatlan merényletre vetemedett. Felállt a közgyűlésen, bírálta az üzleti jelentést s különösen kifogásolta a legújabb kötvény-kibocsátás körüli elszámolást. A vezérigazgató néhány éles megjegyzéssel elintézte az okvetetlenkedő kritikáját s a közgyűlés viharos lelkesedés közt megszavazta az igazgatónak a felmentvényt s hálájának s bizalmának kifejezésével fényes elégtételt adott neki a közgyűlési pátosszal elítélt »orvtámadásért«.

Másnap a lehurrogott ellenzéki részvényes találkozott egyik barátjával, kinek elpanaszolta szomorú sorsát. Ez annál szomorúbb, mondá, mert hiszen én csak a részvényesek érdekeit védtem s kritikámat minden pontban hitelesen beigazoltam.

Erre a szkeptikus barát így válaszolt: Sajna, az igazság győzelmét nem 200 részvénnyel, hanem legalább 30.000 részvénnyel lehet kivívni. Az úristen mindig az erős ezredek s az erős részvénycsoportok oldalán van.

E mondást úgy látszik megjegyezte egy eszes financier, ki érdemesnek találta Napóleontól tanulni, aki nem annyira ügye igazságában, mint inkább a bataillonok erősségében bízott. Ez a kitűnő pénzember, ki a csatatéri elméletet a közgyűlésre s a börzére alkalmazta, az általánosan ismert Krausz Simon. Ő előbb összetoborzott egy erős szindikátust s csak azután bocsátkozott bele a csatába. Haditervének alapja, mint minden zseniális dolog, roppant egyszerű volt. Ha a részvény 26 korona osztalék mellett - így kalkulált - 550 koronát ér, akkor bizonyos, hogy 32 korona osztalék mellett, melyet a vezérigazgató szeszélye igazságtalanul visszatart, 150 koronával fog emelkedni.

Ez tehát nem börzespekuláció, hanem egy financiernek reális számítása, mely számos tőkés tetszését megnyerte s őket a csoportban való részvételre buzdította. A Közúti-ellenzék győzelme teljes volt. A régi igazgatóság leköszönt s új emberek jutottak a társaság élére, kik a részvényesek érdekeit jobban kielégítették.

Ebből láthatni, hogy ha az egyes részvényes vagy egy gyenge csoport teljesen tehetetlen is, az erős csoport mindig tudja érvényesíteni akaratát. A pénzvilágban, mint az államok közt, a természet ősjoga uralkodik. Aki bírja, marja. A többség győz. Csak elég sok millióval kell rendelkezni, hogy az ember e drága, hatalmas többséget magának megszerezze.

Ez az akció, mely oly fényesen bevált, csábított arra, hogy mint a jó színdarabot, máshol is megismételjék. Próbálták ezt több helyütt, hol szintén egy csekélyke, megfelelő részvénybirtok nélkül szűkölködő csoport foglalta le e vállalatok hatalmát és bitorolta a részvényesek érdeke ellen.